Jön a válság: a csúcson kell kiszállni!

2018 június elején felbolydult a hazai sajtó Orbán Viktor kötcsei polgári pikniken elhangzott beszéde miatt. „Kiszivárgott” ugyanis, hogy ott a miniszterelnök újabb, közelgő gazdasági válságról beszélt. Bár ez sokakat meglepetésként ért, de aki kicsit is tájékozottabb a nemzetközi gazdasági előrejelzések világában, az tudhatta, hogy ez már régen közszájon forgó információ. Vannak még az elemzők között különbségek abban, hogy ez pontosan mikor köszönt ránk és milyen mértékű lesz, de a többség 2020-ra teszi és a 2008-asnál valamivel enyhébbnek jósolja. A lényeg, hogy valamikor biztosan lesz, hiszen a világ jelenlegi gazdasági berendezkedésének természetes velejárói a válságok.

Magyarország kis- és középvállalkozásai különösen kitettek egy gazdasági válság esetén. A hazai kkv.-k beszállítóként nagyon erősen függenek a nagyobb, multinacionális vállalkozásoktól, azok leányvállalataitól. Ezért a válság szó hallatán a cégvezetők többségének automatikusan a pánikszerű költségcsökkentés jut eszébe. Ugyanígy vannak ezzel azon leányvállalatok menedzserei is, amiknek mi vagyunk a beszállítói. Amint „beüt a krach”, jó eséllyel várható tőlük a rendelések mennyiségének, sőt akár egységárának csökkentése. Rosszabb esetben az egész cég lecserélése olcsóbbra.
A legfontosabb kérdés ezzel kapcsolatban, hogy mit tehet egy magyarországi kkv. annak érdekében, hogy a lehető legjobban jöjjön ki az esetleges válságból.
Egyesek szerint kemény gyerek nem hátrál meg, jöjjön csak az a válság, majd „jól pofán verjük.”
Egy másik vélemény, hogy most még jó áron el kell adni a vállalkozást, így a nullára csökkentve a kockázatot. Azok a vállalkozások járnak ezzel jól, amelyek most a „csúcson” vannak, azaz igazán jó alkupozícióból tárgyalhatnak, mert több vevőjelölt is ringbe száll értük.
Ezen két végleten kívül még több megoldási lehetőség is felmerülhet.
A legtöbb magyarországi kis-és középvállalkozásnál elsődlegesen különféle költségcsökkentési megoldások jönnek szóba. Az első helyen áll az alkalmazottak számának csökkentése, vagy legalább a rájuk fordított költségek kreatív ötletekkel történő kurtítása. Ez sokszor együtt jár egy általános összehúzódással, kapacitáscsökkentéssel is. Ez olyan, mint amikor Bud Spencer filmbéli ellenfele a nagyon nagy pofont megelőzendő, saját magát üti le egy borosüveggel. Ha ez a megoldás valóban segít is a túlélésben, a válság után nagyon megnehezíti a talpra állást azokkal szemben, akik jobb stratégiát választottak. Ez a jobb stratégia pedig a szövetségek kötése. A középkorban ennek beváltja módja volt, hogy uralkodóházak egymás között házasodtak. Bár ez a módszer a mai napig dívik, vannak rá más megoldások is. Ilyen például a szakmai befektető résztulajdon vásárlása. Bármelyik szereplő is az ember egy ilyen ügyletben, mindenképpen jó döntés. Feltéve, ha jól választotta meg a partnert, és jól menedzseli a folyamatot. Ez szélesebb körnek jelent megoldást, mint a teljes cég eladása.
A magyar ember nem szívesen közösködik, mert annak előnyei helyett kizárólag a hátrányokat, veszélyeket látja. Ezt fejezi ki a „közös lónak túros a háta” közmondásunk is. Különben is jobban hangzik az „én cégem” a „mi cégünk” helyett, még akkor is, ha az az „én cégem” nem éri el az optimális üzemméretet, és így egy komolyabb válság esetén „nem ütésálló”, jó eséllyel csődre van ítélve.

A 2008-as válság után az életben maradt cégeknek is általánosságban 4-5 év kellett ahhoz, hogy mind árbevételben mind eredményben elérjék a válság előtti szintjüket. Azok a cégtulajdonosok, akik ebből tanultak, nem hiszik már azt, hogy a mostani felívelő periódus örökké tarthat. Különösen a most 60 év feletti tulajdonos-cégvezetőknek – akiknek nincs a cégben alkalmas utódjuk – kell komolyan elgondolkodniuk azon, hogy lesz-e erejük (és kedvük) a válságot követő 4-6 évüket a megroggyant vállalkozásuk feltámasztásával tölteni. Azaz mostantól számolva cca. 10 év, mire újra a mainak megfelelő helyzetből folytathatják, vagy itt most kiszállnak és élvezik az életet.

Zavagyil Zoltán
Befektetési igazgató
CFI Hungary Zrt.