A „rabszolgaság” alkonya

A 2018-as év végének vezető gumicsontja a modern kori „rabszolgaság”, azaz annak a ténynek a következménye, hogy a szükségesnél kevesebb a megfelelő képzettségű és dolgozni akaró munkavállaló. Ezért a munkáltatók a meglévő embereiket igyekeznek többet, illetve az elvégzendő munkák üteméhez gazdaságosabban igazodva dolgoztatni. Ez természetesen a munkavállalók szempontjából sokszor jelentős kényelmetlenséggel járhat. Bármelyik fél szemszögéből nézzük is a helyzetet, azt látjuk, hogy mindegyiküknek igaza van. A megoldást viszont a munkáltatóknak kell megtalálniuk, hiszen a dolgozók az érdekeik érvényesítésére a puszta nyomásgyakorláson kívül semmiféle eszközzel nem rendelkeznek. Ezzel pedig akár annak árán is él a – sokszor felelőtlenül felheccelt – munkás, hogy csődbe viszi a munkahelyét, ezzel elveszítve a megélhetését. Ez a szomorú végkifejlet azonban minden híresztelés ellenére a munkáltató számára is tragédia.

Az utóbbi időben ijesztő hírek látnak napvilágot az egyre újabb és újabb csúcsokat döntögető, szinte valamennyi ágazatot sújtó munkaerőhiányról. Bár ennek okait megnevezni nem nehéz, megoldani viszont középtávon egyenesen lehetetlen. Mit tehet akkor az a cégtulajdonos, akinek ez a probléma a vállalkozásának fennmaradását veszélyezteti? Ez nem azt jelenti, hogy ha nem tud felvenni ennyi, vagy annyi szakembert, akkor holnap be kell csuknia, hanem azt, hogy ha nem képes elérni, vagy tartani azt az optimális üzemméretet, illetve kapacitást, ami legalább a versenyben maradáshoz kell, akkor lassan kikopik a piacról. Egyre többször kell azt mondania a megrendelőknek, hogy „sajnos nem tudjuk megoldani”, és egy idő után már meg sem fogják kérdezni.
Ha nem tudják tartani a lépést a piac igényeivel, akkor az a veszély fenyeget, hogy a meglévő munkaerő is átmegy a jobban teljesítő, így kecsegtetőbb feltételeket kínálni képes konkurenciához.
Valamilyen megoldást tehát mindenképpen kell találni.
Most már nincs értelme azzal foglalkoznunk, hogy mit kellett volna eddig másképp csinálni. A jelen pillanatban egy cégtulajdonos számára alapvetően háromféle megoldás létezik. Az egyik a cég értékesítése, kiszállás. A másik, hogy egy idegen vállalkozás felvásárlásával jutunk tárgyi eszköz kapacitáshoz, emberi erőforráshoz. A harmadik pedig valamiféle technológiai fejlesztés, robotizáció, amivel pótolhatók a munkavállalók.
Mindhárom megoldásnak vannak előnyei és hátrányai is, de a végeredmény mindegyik esetben a csőd elkerülése lehet.
A cégeladás azoknak ajánlott, akik már nem akarnak belekezdeni egy újabb 10-20 éves küzdelmes időszakba, vagy egyszerűen nincs a másik két megoldáshoz elegendő forrásuk.
A másik kettő lehetőség a „kikényszerített fejlődés”. Bár pillanatnyilag megterhelőnek és kellemetlennek tűnnek, de végeredményben a hosszú távú életben maradást és a stabil versenyelőnyt jelentik a lemaradókkal szemben.

Köztudott, hogy az üzletben a hosszú távú siker kulcsa a nyer-nyer stratégia. Ez igaz a munkavállaló-munkáltató relációra is. Ha egy cégtulajdonos „nem csak az orráig lát”, fenntartható fejlődésben gondolkodik, akkor kénytelen a dolgozói érdekeit is szem előtt tartani.
A tartós kapacitáshiányt a munkavállalók prés alá helyezésével ideig óráig talán lehet orvosolni, de ez csak elnyújtja a vállalkozás agóniáját.
A munkavállalók elégedettsége és a vállalkozás sikere kéz a kézben jár. Egyik a másik nélkül csak múló pillanat. Aki ezt nem érti, rövidesen lehúzhatja a rolót.

Zavagyil Zoltán
Befektetési igazgató
CFI Hungary Zrt.